Névnap

Rendszeres olvasók

2010. május 27., csütörtök

Múlt idéző, búcsúzó bejegyzés

Nagyon szépen köszönöm a kedves, aggódó hozzászólásokat a korábban "beharangozott" búcsúzásom miatt.
Tényleg nagyon jól esett. Egyenlőre a blogomat még nem zárom be, de ennek is megvan az esélye. Nem régen visszanéztem az eddigi bejegyzéseimet. Nem egészen az lett ebből a blogból, aminek indult. Bár akkor írtam, hogy majd kialakul, hogy igazából miről is fog szólni. Mára már szinte csak a Ct tagként készített oldalaim bemutatására korlátozódott. Nincs túl sok látogatóm, nem igazán érkeznek hozzászólások. Persze magam is tudom, hogy a blogok aktív látogatásához bizony plusz időre van szükség. Ezért külön köszönöm azoknak, akik tényleg aktív követőim. Higgyétek el, ez nagyon jól esik. Csak tényleg felmerült bennem, hogy van-e erre így egyáltalán igény. Érdemes-e írogatni.
Egyenlőre a CT tagságaim miatt tehát még folytatom a blogolást, aztán majd meglátom. Érik bennem az elhatározás, hogy jelenlegi tagságaim számát csökkenteni fogom.

S tényleg búcsúzom. Búcsúzom az elmúlt 3 évtől. S a búcsú mindig fájdalmas. Hétfőn újra dolgozni megyek.
Ez az utolsó hét, holnap az utolsó hétköznap, amit kettesben töltök Lillácskámmal. Utoljára alhat reggel olyan sokáig amíg akar, utoljára megyünk délelőtt együtt sétálni. A tömbünk előtt van egy tó, azt szoktuk megkerülni. Minden részén van valami, ami szinte szertartássá vált a sétáink során. Egyik helyen a kacsákat etetjük (most van sok kicsi is), a másikon a padokra leülünk, s ott építő kockázunk. Van egy kis domb, ahonnan Lilla lefut, miközben én kitárom a karjaimat, s mondom Neki: "ki jön az én kis házamba?". A part másik részén árnyék fogózni szoktunk.... (Most itt csendes magányomban igenis sírok. Mert ezek holnapután már csak emlékek lesznek. Nehéz volt ma is visszanyelnem a könnyeimet a séta közben.) Máté P. ..."ami elmúlt, soha nem jön vissza már" A délutáni alvásból ezután nem úgy kell fel, hogy hív és mellette vagyok. S napközben nem jöhet oda hozzám bármikor "nyakazni".
Tudom, sok-sok anyuka átesett már ezen az elváláson. Csak olyan nehéz!!!

Most tehát tele vagyok keserűséggel, szorongással, félelemmel. Elnézést, hogy így kifakadtam, ennyire személyes dolgokat talán nem is írtam még itt, de ez nagyon kijött.
Szóval nem tudom mire jut majd időm, mert az éjszakai számítógépezést alvásnak kell felváltania. Itt kérek elnézést minden olvasómtól, akiknél eddig én is többé-kevésbé aktív követő voltam, de a bejegyzéseim biztosan még ritkábbak lesznek. S a galériákban is valószínűleg passzívabb leszek.

Ma nem hoztam képet. Egy zenét mutatok, ami mostanában a fejemben jár. Aminek egy sorát már idéztem is. Itt meghallgathatjátok. (Nem tudom hogyan lehet ide beszúrni a videót)

Szép napot mindenkinek!

11 megjegyzés:

do írta...

Hidd el átérzem amiről írsz, én a naggyal ezen már túl vagyok :D. Nálunk nem volt nehéz az elválás, boldogan ment oviba, élvezte, hogy vannak hasonló korú pajtásai, én meg olyan büszke voltam (vagyok) rá. Kicsit nehéz, hogy már nem csak én vagyok neki a világ, de ez így természetes!
Arról nem is beszélve (és most nem akarlak elkeseríteni, de ez szintén tapasztalat és nem csak saját), de az első évben a gyerekek többet vannak otthon, mint közösségben. Sajnos jönnek a kötelező nyavalyák, amit egymásnak átadnak. A kicsi is megy szeptembertől, és már Ő is alig várja.
Ne azt nézd, hogy mi minden ér véget, ha elváltok egymástól, hanem azt, hogy mennyi minden új jön! kisbarátok, ünnepségek, kirándulások... élmények mindkettőtöknek.
Fontos ám, hogy most azt lássa rajtad, hogy örülsz neki, hogy már ilyen nagylány, mert ha azt látja, érzi, hogy szomorkodsz Neki is nehezebben megy majd, hogy megszokja az új helyzetet.
Bocsi sok lettem. Ne zárj be én igen is kíváncsi vagyok rád, még akkor is, ha most kicsit ritkábban voltam (én is igyekszem jól kihasználni az utolsó 2-3hónapom itthon :D)
Szóval ne szomorkodj! Jó lesz!
puszi és ölelés!

Bernadett {geergos} írta...

Én is ugyan azt tudom mondani mint Orsi én is átestem a Gergivel mikor neki indult az ovinak de ez az élet rendje el kell fogadni ha tetszik hanem.Milyen jó lesz mikor haza ér az oviból és csicsereg,hogy ez történt az történt és a boldogság ahogy mondja hidd el jó lesz.A blogodat ne zárd be mert én minden nap szoktam jönni:-)

Eszter(beszteri) írta...

Borzongok, ahogy olvasom a soraidat. El sem tudom képzelni, hogy milyen lesz visszamenni dolgozni, de valószínűleg hasonlóan mélyen fogom megélni én is... Persze tudom, hogy ez az élet rendje, és beáll majd az új kerékvágásba is az ember, de valahol egy kicsit bele is hal szerintem. De bízz a jövőben, minden rendben lesz! Lillus megkapta azt az útravalót, amivel boldogulni fog majd az oviban. Te pedig légy erős, mert ezek a kisemberek annyira a zsigereikben érzik, hogy mi zajlik bennünk! Neki is biztosnak kell lennie saját magában, és ez csak akkor megy, ha rajtad is látja, érzi, hogy biztos vagy abban, hogy mindennek így kell történnie! Kitartást hozzá! :)

Secima írta...

Megértem a problémádat, de az élet megy tovább. A lányok már írtak itt egy-két jó doldot nem akarom ismételni őket. Fel a fejjel! Meglásd ebből is ki tudtok hozni egy csomó jó dolgot. Lillácska pedig ne lássa rajtad, hogy el vagy keseredve, hanem együtt örüljetek az újnak.
A blogot pedig ne zárd be. Nem az a lényeg, hogy nagyon sok látogatód legyen, hanem örülj azoknak, akik visszajárnak, akár kommentelnek, akár nem.
Próbáld meg a CT-ken kívül magatoknak írni és akkor biztos, hogy meg leszel elégedve.
Szép napokat és kellemes kezdést kívánok nektek!

Maja írta...

Drága Eralilla!

Nem szoktam neked kommentelni, szörnyű vagyok, de sajnos tényleg kevés az idő. Erre viszont nem tudok nem mondani valamit. Én is átmentem már ezen kétszer, tényleg nagyon rossz, megértem, amiket írtál (én is majdnem sírtam, ahogy leírtad). Sőt, az még rosszabb érzés volt, amikor azt láttam, hogy a gyerekek nem is sírnak utánam, és rögtön jól érzik magukat oviban, bölcsiben (nálunk nagyon könnyen ment mindkettőnek a beszokás). De tényleg próbáld meg nézni a kis arcocskáját, ahogy majd boldogan hazajön, mert újra készített neked egy gyönyörűséges rajzot, mert megdicsérték a várat, amit épített, mert jót játszott a lányokkal a babaszobában. Ezeket a történeteket mindig hallgasd végig, ahogy eddig is beszélgettetek, és akkor Lillácska ugyanúgy fogja érezni, hogy még mindig nagyon fontos a számodra, mint ha otthon lenne veled a nap minden percében. Hétvégén még mindig aludhat ameddig akar, és a délutáni alvásnál is hívhat téged, mert ott leszel. Előbb-utóbb megtanulod ezeket értékelni, és meglátod, mennyire jó lesz neki. Tényleg igaz, hogy az idő múlik, és a gyerekeknek is eljön az, amikor már szükségük van a közösségre is. Nehéz az elválás, de bele lehet szokni. Sok erőt kívánok.

Osli írta...

Tudom mit érzel, mert még bennem is ég az emléke, hogy dolgozni kellett menjek. Bár nekem már oviba és iskolába jártak a gyerekek, és az utolsó majd fél évet szinte egyedül voltam itthon, de még így is nehéz volt. Most is az. Nehéz, hogy reggel 8 körül (van, hogy még korábban) elrohanunk itthonról, és este fél nyolc (van, hogy még később) van, mire hazaérek. Azért jó is van a dologban, mert találkozom felnőttekkel, és felnőtt problémákkal, és ez már kellett is nekem, de azért sokszor eszembe jutnak, mikor dolgozom. Azt sajnálom a legjobban, ha hétvégén itthon vagyok, és főzni, mosni, takarítani kell, mert hétköznap ezekre nem jut idő, így ha velük vagyok sem tudok igazán velük lenni. Biztosan sikerül beleszoknotok, de lélekben veled vagyok. Kitartás, és fel a fejjel. Ez az élet rendje. Lilla hamarabb megszokja, mint te, erre készülj fel, hogy ne fájjon. Gondolok rád, rátok, és várom, hogy azt is leírd, milyen volt az átállás.

krisssz írta...

Megértem, hogy el vagy keseredve, de próbáld egész más szemmel nézni a dolgot! Nehéz a megszokott biztonságból kilépni, de mennyi új érdekes, izgalmas hatás fogja érni az oviban, amit aztán boldogan fog elmesélni! Arról nem is beszélve, hogy nincs vége semminek, minden hétvégén körbejárhatjátok a megszokott utat, játszhatjátok a megszokott kis játékokat, amit csak ti tudtok, ugyanúgy, ahogy eddig. A változásban mindig van valami jó is. Próbálj arra gondolni:)

LaceE írta...

Gyerek+ovi témában nem tudok hozzászólni, mert nincs tapasztalatom, de a blogot nem szabad bazárni. Jövünk folyamatosan, de sajnos már annyi blogot olvasunk, hogy nem mindig van idő akár egyet is kommentelni. És mindig arra gondolj, hogy magadnak írod a blogot és milyen jó lesz majd látni hónapok, évek múlva, hogy mik a fontosak, hogyan fejlődtél, a scrappeken lévő fotókból pedig láthatod ahogy a kislányból hirtelen nagy lány lesz.

Puzsi írta...

Nem régóta "ismerlek", Eralilla, de könnyes szemmel olvastam a blogodat. Mit is írhatnék még valami biztatót, amit az előttem írók-szólók még nem tettek meg... Biztos nehéz lesz és fájdalmas, legalábbis az elején, míg nem rázódtok bele az új életetekbe. De erről szól az életünk. A változásról. Ami néha jó és könnyű, néha pedig rossz és nehéz. Ez most nehéz, de nem feltétlenül rossz. Kicsi lányod előre lépett egyet. Most oviba indul, aztán iskolába, és bármilyen hihetetlen most még, de fel fog nőni. Gondolj arra, minden kornak meg van a maga szépsége. Amíg baba volt, Te voltál számára a világ közepe. Aztán kisgyerekként kitágul-tárul a világ, de a közepe még mindig Te vagy. Biztos pont a kicsi életében, ahol bizony most óriási változás következik be. Szüksége van Rád, így ne pityeregj. Fel a fejjel Eralilla és mosolyogj a lányodra! A blogod pedig ne hagyd cserben. Igaza van LaceE-nak ha nem is tudsz mindig jelen lenni, de évek múlva milyen jó lesz visszaolvasni az életedet. Szóval maradj.

Kriszta (hozak) írta...

Soraidat olvasva bennem is felidéződtek a fél évvel ezelőtti saját kis változásaink. Csak azt tudnám mondani, mint a többiek. Ezért csak annyit mondok továbbra is szívesen jönnék elolvasni, hogyan élitek mindennapjaitokat. :O
)

altalena írta...

Ó Erika, ez nagyon nehéz időszak egy anyukának! De azért ne add fel a blogodat, még ha ritkán is, de jelentkezz majd, ha nem is scrapbook-kal, csak ki akarod írni magadból a dolgokat, úgy mint most is! Mi itt leszünk és meghallgatunk, figyelünk rád... sok puszi és kitartást!:)